Beütött a nyár, én meg itt ülök facsarnivalóan, kigombolva, feltűrt ingujjal, a minimálisan kötelező trikóban, belefolyik a szemembe, kikacsintom a sósat, mert jó ez, baszki, túlfűtve, végre nyár, a rohadt életbe!
Lerohan mindenkit, és megcsinálja röptéből, ott csattogtatja a járdán, nagyokat fújva, elkapja sorban mindet; kipirult arcokat, megharapott ajkakat hagy maga után. Jönnek szembe a fehér trikók és farmershortok, napkapta gömbölyű vállak akárha cirmos sárgabarackok, kacéran gyűrődő szeplős orrnyergek, kiabálnak a télen rejtett tejcombok, feljebb, még feljebb, de tényleg, mi a neve annak a demilitarizált zónának, ami már nem comb, még nem fenék?
Öböl, ha engem kérdezel. Vagy izé, Jóreménység-fok.
Itt csorog egy csepp az alkaromon, alanyi stohlbuciként szlájdol a szőrszálak közt, hogy a tisztáson, a fehérebb-érzékenyebb részen egy kidagadó ér eltérítse. Ott egy szoknya jön szemben, a tésztaszűrőmet nem tudnám eltörölgetni vele, oly’ kevés, ez meg magára tekerte, és pont kihozta 16-os karikára, bár, ha innen ráfújok, tán le is repül róla, annyi csak. És napszemüvegek, másodfunkcióként persze az, hogy ne süssön a szemedbe, de elsősorban a szemügyre vétel civilizált megvalósítása érdekében, rutin, azonnal megszokod, túlságosan is: csuklósbuszban féltékeny kan, a trikós-farmershortosra birtokolva tekeredve, aki viszont annak a válla fölött téged néz, szégyentelenül, ott a zöld szempárban minden, amitől nő, ki-kié itt igazából, ott van, amitől bármikor elbír vele és veled egyszerre. Imádom, ahogy sorban berántják a motort minden mellkasban, ahogy egyre magasabban az állak, hosszú kanállal csilingelteti a jeget a pohárban, a nyelvét kicsit kidugva kever, vállba húzott tincsek mögül villan a szeme, nyár van, baszki, nyár van.
Úgy tudnék most főzni valami kibaszott csípőset.
