Zsömapel Zsémi

Volt egy barátnőm, aki imádta a szürke melegítőnadrágomat. Semmi racionális magyarázatom nem volt akkortájt a jelenségre, de nem is firtattam, a nők bonyolultak. Gondoltam én. Aztán most, sok év után, mikoris se ő, se az a mackónadrág nem volt már velem, totál véletlenül szembejött a lehetséges megfejtés.

Hogy tudniillik Grey Sweatpants Meme. Lustáknak rögtön képkeresés.

De nem erről akarok mesélni, hanem kábé mindenről. Például, hogy a posztok végén ugye mindig van zene, sosem véletlenül, de most különösen releváns. Friss felvétel, amin Jamie Cullum idei koncertje látható, pláne hallható a Montreux Jazz Fesztiválról. Jamieről azt kell tudni, hogy egyidősek vagyunk, 8 nappal fiatalabb nálam (és alig 8 évvel tűnik fiatalabbnak, ugye). Meg azt, hogy tök véletlenül találtam anno. 2004-ben költöztem Budapestre, tizennégy éve, baszkikám, nem ma volt, és rögtön egy erős másfél-két évvel indítottam. Újpalotán laktam, béreltem egy közepesen lepukkant panellakást a Pólus mellett. Reggel a feladatoktól függő időpontban be Zuglóig a sajtóosztályra, ha szemlét vagy reakciót csináltam, akkor már fél7kor bent voltam, ha „csak” dolgozni, akkor legkésőbb nyolcra. Bent végig, általában az este fél8kor kezdődő köztévés híradót még ott néztem meg, aztán busz, ki a Nyírpalota utcáig. A Pólus teszkóban volt ez az akció, hogy négy (4) forintért adtak egy zsemlét, vettem négyet, hozzá valami nyesedék parizert, otthon csináltam belőlük szendvicset, anyukám uborkáját még bele, két szendvics vacsorára, másik kettőt másnap be az irodába, reggelire.

Mondjuk azt, hogy csóró voltam, de azt is, hogy egyik legfontosabb tanulási időszak volt ez, a munka szinte teljesen kitöltötte az életemet 2006 őszéig, amikor igen jó tempóval pont a tüntibüntik előtt két héttel költöztem be a Blahához. De erről majd máskor. Szóval munka volt faltól-falig, amit nem hogy nem bántam, de ünnepeltem, hogy végre, csinálhatom, amit mindig is akartam. Másfelől persze nem csak kenyérrel (vizes zsemlével) él az ember, és amiben még mindig nem vagyok túl jó, de anno meg aztán nagyon is béna voltam, az az önjutalmazás. Pedig fontos. Mindig, mikor valami nagyobb feladaton dolgoztam, felmerült, hogy ki kéne tűzni valami célprémiumot. Tudod, hogy „ha ezt megcsináltam, akkor azt kapom magamtól”. Néha volt is ilyen önkecsegtetés, de szinte sose váltottam be. Mert ahelyett, hogy a siker után jött volna az ünneplés, mindig elfogott a bűntudat, hogy annyi még a teendő, baszkizoli, inkább kezdj bele az újabb munkába.

Jaj, kurva nehezen tanultam meg örülni. Ha őszinte vagyok magamhoz, úgy igazán az elmúlt egy-másfél évben szabadítottam fel magam. Na ja, erdőtűz után zsíros igazán a termőtalaj – de erről is majd máskor. Most inkább azt, hogy volt ilyen prémiumtűzés anno is, és kifejezetten dühös voltam magamra, hogy nem igaz már, hogy megint lezártam egy fontos projektet, és már megint nem kapok magamtól semmit, fasznak csinálom akkor az egészet. És ebbéli dühömben mentem be a szokásos esti teszkókörúton a bolt műszaki osztályára, és mondtam magamnak, hogy addig innen nem mész ki, hülyegyerek, amíg nem veszel magadnak szórakoztató dolgokat, amelyek nem praktikusak, nem szükségesek, hanem ajándékok, jutalmak. Úgyhogy körbementem, és végül betettem egy DVD-dobozt meg egy CD-t a kosárba. A DVD a számomra akkor még tökismeretlen, de a leírás alapján izgalmasnak tűnő Drót (The Wire) első évada volt, a CD pedig a szintén akkor kinézett Jamietől a frissen megjelent Catching Tales.

Szerintem elég jól választottam, és mindkét szerzemény jó időre meg is határozta az ízlésemet.

jamie

Na. Elsorolni is nehéz, meg se próbálom, mennyi minden történt velem azóta. Lakások, munkák, nők, ételek, konfliktusok és örömök, sikerek és bukások, remények és félelmek. Most, a hosszú hétvégén kicsit visszalestem erre a szűk másfél évtizedre. Eleve vicces, még szerdán ültem az egyik kávézóban, és a rendelést leadó vendégfaszi próbált hülyén flörtölni a pultoslánnyal, hogy ugye jön a hosszú hétvége, mit fog csinálni. Kinézett rám a lány, ismer már, összenevettünk, hogy hát se az ő, se az én munkám nem ismer ilyet, hogy hosszú hétvége. Írni mindig kell, tévé is mindig van, Dumaszínház pláne, hisz ott akkor tud jobban jönni a kedves néző, amikor nem kell dolgozni – de ugye, mi akkor dolgozunk, neki, szórakoztatni.

Szóval nem volt ilyen, hogy hosszú hétvége, de két napra tényleg elbújtam otthon. Csütörtökön bezártam az ajtót, és legközelebb szombaton nyitottam ki. Az első nap pedig tényleg félretettem a munkát is. Rámírtak a barátok, kollégák, olvasók-nézők, hogy láttam-e ezt, olvastam-e azt, és nem. Nem voltam hajlandó. Még reggel beesett a YouTube-on, related, hogy itt van ez a Jamie-koncert. Én meg mondtam, hogy szervusz, barátom, te ugyan nem tudsz rólam, de valahol ezt a tizenpár évet együtt toltuk. Örökebb vagy, mint a közben feltűnt-eltűnt emberek többsége. És nem kellett csalódnom, mert nézd, ízzel, okosan és szenvedéllyel és lírával tolja, és odateszi Kanye Westtől a cenzúrázatlan Runawayt a közepére, és beszól Trumpnak, és egyáltalán, pontosan hozza azt, amit tizenéves egyoldalú „barátságunk” alapján várok tőle.

Úgyhogy megnéztem a koncertet egyszer, aztán mégegyszer, aztán feltettem harmadjára is a háttérbe, és közben főztem egyet, utána meg ez szólt, amikor szépen nekiálltam kiszelektálni a ruhákat. Most talán a szokásosnál is fontosabb, hogy ami neked már nem kell, és megfelelő a célra, azt odaadd a rászorulóknak. L. Ritók Nóra írt erről tavaly egy elég fontosat, lécci, olvasd el ide kattintva. Tehát szólt Jamie, pakoltam, mostam, szelektáltam, közben meg rájöttem, hogy kell vennem új melegítőnadrágot otthonra. Hétvégén aztán lett is, kettő. Egy punkosabb bordó, meg hát egy szürke.

 

***

fotók: montreuxjazzfestival.com

Íme, szánd rá az időt, nézd meg, hallgasd meg, jó lesz.