Isten hozta, őrnagy úr!

Tótocska!

Szakmai ártalom, nyilván. A kriminalisztikát oktató tanárom mesélte még az egyetemen, hogy ő vizsgálótiszt korában egy idő után az utcán szembejövő embereket nézte úgy, hogy „ej, ez de ronda hulla lesz majd”. Szakmai ártalom. Ugyanígy, eddig még minden fogorvos / fogászati asszisztens megkérdezte tőlem, akivel dolgom volt, székben-munkában, de asztalnál meg ágyban is, hogy volt-e fogszabályzóm (nem, ebben tök szerencsés vagyok, maguktól állnak rendesen a fogaim, cserébe mind a 4 bölcsességfogam segghülye és elfeküdt; kettőt már kilakoltattam). Szakmai ártalom. Ezerből megismered a velnesszelő hidegburkolót is, amint a pezsgőfürdő mellett végigkopogtatja, hogy „hogy rakták fel ide ezek a gipszkartont”. Szakmai ártalom. Na, én ugye alapvetően a (politikai) kommunikációhoz értek. Ezért szoktam felröhögni, szakmai ártalom, amikor beköszön a kommentelő, miszerint

Ceglédikém, Zolikám, Zotya meg Zotyó, meg hasonlók. Mert kurvára árulkodó ám 😀

Van ennek gyönyörű szak- és szépirodalmi háttere is. Nagyon érdekes és jellemzően öntudatlan jelenség, még az állatvilágból hozott rutinok transzponálása az emberi kommunikációra. Kábé (bocsánat) lepisiled a másikat, rajta hagyod a nyomod, megjelölöd, átalakítod a külső észlelés, faj- és falkatársak számára. Más megközelítésben demonstratív behódoltatási gesztust próbálsz gyakorolni, megint csak, megváltoztatva azt, ahogy a környezet többi szereplője az illetőt, illetve kettőtök relációját szemléli. Lenyomod a fejét, korábban szó szerint, ma és itt átvitt értelemben.

A magunkról kialakított képnek értelemszerűen fontos eleme a megjelölés, a titulus, a hogyan szólítom, hogyan emlegetem. Vannak kultúrák, ahol a becenév használata a közvetlenség, megbízhatóság, jó értelemben vett fraternizálás üzenetét hordozza. Bill Clinton, Bernie Sanders, Jimmy Carter vagy a rögvest beceügyi polémiát („nem is latínó, hanem ír”) kiváltó Beto O’Rourke úgymond komolyságát nem ásta alá a tény, hogy becenéven léptek be a politikába. Máshol persze fontos volt a teljes keresztnév: az amerikanizált Barry helyett üzenetértékű és hivatkozási alap volt a Barack használata Obamánál (és nem erőltetni a másik keresztnevét, ami ugye Hussein).

Na, nálunk, ezen a kultúrklímán a becézés nem ilyen. Jellemzően az eleve bizalmas viszonyban lévő közszereplők szólják el magukat nyilvánosan egy-egy gergőzéssel meg bercizéssel, de a széles közvélemény nem így működik. Itt a becézés általában tudatosan karikírozott „lebecézés”’, a másik elleni támadás, lekicsinylés része. Ebből lesz a petikézés meg dettikézés, miközben teljesen világos, hogy a beszélőnek a viszonya nem közvetlen, pláne nem baráti az emlegetettel. Pont ellenkezőleg: tart tőle, és próbálja így, titulusban is lenyomni. Nem azért ír a fideszes mondjuk Fletót meg Gordonkát, mert ennyire bírja valamelyik volt szocialista miniszterelnököt, hanem mert a margóvágóval akarja méretre alakítani a profiljukat.

És ez elég árulkodó. Mikor valaki ezzel köszön be nálam, hogy így „idefigyeljzolika” meg úgy „Zotyókám”, akkor egy dologban egész biztos vagyok: frusztrálom. Összemérte magát velem, komplexusa van, és keresi a módját, miként tudna összenyomni. Szeretne hatalmat, rendelkezési állományt fölöttem, innen a ZoliKÁM. Infantilizálni, gyermekké tenni, „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. / Ostoba vagyok – foglalkozz velem”. És egyben megmutatni a többieknek, hogy nem érdemes hallgatni rám, adni egy új címkét, dehonesztálót. Ha már az amerikai kitekintést tettem, ott a legutóbbi elő- majd elnökválasztás hozta ezt, Trump tolta az efféle verbális bullyingot, Ted Cruztól Hillary Clintonig mindenkit „átnevezett” a nyilvánosság számára. De van magyar, szépirodalmi példám is. A Tótékban. Hiszen kikből áll a katonáskodó Gyula hazahagyott családja? Ott van a testvére, ÁgiKA, az édesanyja, MarisKA, és az apja, aki a faluban Tót, Tót úr, a nejének pedig Lajos. Az őrnagy pedig zseniálisan ábrázolva bontja le az egyenruhás, kihúzott derekú Tót urat, Lajost. Fejébe-szemébe húzatja a sisakot, rogyasztott térdekkel járatja, végül Tótomnak, sőt, Tótocskámnak nevezi. Teljesen átalakítja a profilját. Szépen, sorra leszedi azokat a jelzőket, amiből Tót Lajos, Mátraszentanna tűzoltóparancsnoka összeáll.

Ugyanez a szándéka annak is, aki egy-egy közéleti vita során (helyett) a másik lekicsinylő becézgetésével lép fel. Apropó, van itt egy különösen kínos leágazás: A DIREKT KISBETŰVEL ÍRÁS. Van, aki még közli is, hogy „direkt írtam kisbetűvel a nevét, mint A Pál utcai fiúkban!” Aham. Azt ugye vágod, hogy ott Nemecsek Ernő nevét írták kisbetűvel, mert árulónak tartották, ami egyfelől rohadtul nem volt igaz, másrészt meg bele is halt az igaztalan megaláztatásba? (SPOILER, bocs). Te azt ünnepled, hogy olyan vagy, mint a rosszindulatú és tévedésbe ejtett gittegylet? Hm? Oké.

Na, szerintem világos, mit akarok mondani. Legutóbb megbeszéltük, miért nem kommentelünk cím alapján, most világos lett az is, miért szánalmas a becézgető, kicsinyítő képzőkkel dobálózó, kvázi vitapartner (mert saját kisebbségi komplexusát leplezi le ezzel, például). Innen folytatjuk legközelebb.

Itt tudod az oldalam összelájkolni a Facebookon.

 

Úgyhogy mondjad, mondjad csak 🙂 van hozzá észt (!) funky.