barackok az ablakomban vasárnap

Heti Egyenleg: embertől emberig

Körbeért a probléma, ezer emberrel találkozva is elfelejtettem a hetem főszereplőit megkérdezni, hogy írhatok-e róluk. Körülírva meg elég idétlen a dolog, mert akkor így fest:

A héten a majd 2026-ban hivatalba lépő kormány egészségügyi miniszterével ebédeltem egyik nap délben, a visszaállított MTA-t majd 2030-tól vezető tudóssal hamburgereztem meg söröztem egy másik nap délutánján, a két ciklus múlva majd közmédiát vezető szakemberrel (szakasszony!) kávéztam egy harmadik reggel, a baloldal jövőjével pincében prüttyögtem egy negyedik koraeste, plusz fiatal tévések is gyakoroltak rajtam, és Puzsérral furmintokat kóstoltattam.

Igen, ilyen sokra tartom ezeket az embereket, hogy meg merek előlegezni karriereket, posztokat-feladatokat 🙂 Arról fogalmam sincs egyébként, mikor történt ez velem, mikor jöttek ők, ugyanis én sokáig tök jól elvoltam háttéremberként, ez meg most amolyan (nagyképű párhuzam jön, de csak a metódust, nem a tehetséget hasonlítom) elphilcollinsosodás, nem a megsüketülési értelemben, hanem amikor a dob mögül előjött Peter Gabriel mikrofonjáért. Valami ilyesmi történt velem az elmúlt években. Korábban más embereket építettem, az a szakmám, abban vagyok jó (meg a negatív kampányban, de az egy másik sztori), aztán valahogy összekentem magam, és rajtam ragadt, magamat (is) csinálom. Mindenesetre így pláne sok az értékes és érdekes ember a naptáramban, ami jó. A blog meg arra, hogy ezt konstatáljam, mert egyébként nem is csinálnék ilyen enumerációt.

Meg ahogy a fentiekből is látható, a héten se lettem paleofényevőlegény (hogy utálhatják egyébként a paleontológusok ezt az ismét divattá lett kamuősemberdiétát), ettem-ittam, de találtam végre egy edzőtermet, ami elérhető, megfizethető, nem zsúfolt és nem parasztok használják. Nem is mondom el, hol van, ne terjedjék, így is volt már egy üvöltve nyögdécselő csávó, tudjátok, alap, hogy ha a terem legtükrösebb részéből meghallod, hogy „mrfszmmhhhhhsztakurrrrva!!!”, akkor biztos lehetsz benne, hogy ott

  • egy trikós férfi
  • aránytalan vállal és bicepsszel,
  • törzsizmok nélkül,
  • láthatóan minden lábnapot kihagyva,
  • pózolva lenget random súlyokat (azt hiszi, hogy szuperszettet csinál),
  • nem nyújt sem közben, sem utána,
  • ellenben hatszor telefonál

Alig bírtam ki, hogy ne parodizáljam 🙂 De ezzel együtt is végre megvan a hely, ami tesz majd róla, hogy a lassan beérkező, jótékony kabátok alatt nem a szalonnásítás megy, hanem visszakalapálom magam az iksz évvel ezelőtti szintre, sőt.

Persze csak akkor, ha nem zabál össze-vissza az ember. Péntek éjszaka, illetve egész pontosan szombat hajnalban 4:45-kor arra jutottam (jutott a gyomrom), hogy nem csak a járművezetőket, hanem az esti borozásnál ételt rendelőket is szondáztatni kéne, jönne a pincér, te mondod neki, indokolatlanul széles taglejtésekkel kísérve, hogy az a pulled pork, az kéne neked, ő meg félrehúzódik veled, előkap egy szondát, és leolvasva az eredményt felkérdez, hogy Zoltán, tudja miért állítottam meg? Maga már csak salátát rendelhet, az ilyen felelőtlen viselkedésből lesznek aztán a hajnali balesetek, ugye. Rosszabb, mint Az utolsó cserkészben, mert ami ott fej vagy gyomor, az ilyenkor is-is.

Tök érdekes volt még a héten: alanynak lenni, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói gyakoroltak rajtam kérdezni úgymond, vicces volt, mert előbb a Blaha sarkán egy valódi tévéstábnak nyilatkoztam híradósat a Sargentini-jelentésről, majd mentem át a Vas utcába a leendőkhöz. Van jövő, jegyzem meg gyorsan, helyes, csillogó szemű fiatalok, akik már csak múzeumban látnak kurblis telefont, nem a tanácsházán, de gallérját kihízott, zsíros tanácselnököt viszont megint egyre többet, lesz dolguk. Jut eszembe, ha egyéb képzéseken is igény van alanyra, akkor a cukrásztanoncoknál az oroszkrémtorta-tesztelésre, masszőröknél a „leolajozva fekszik, és jóindulattal fordulunk felé, nem törjük ki semmijét” -vizsgafázishoz, baristánál flat white vagy corto egy közepesen szar notebook (az enyém) melletti megivásához, informatikai vállalkozásnál a közepesen szar notebook helyett egy fasza, szabadúszóknak készült kompakt városi notebook tesztelésére, és majdnem írtam a csokit is, de fentebb már az edzést promóztam, szóval azt nem, a torta is határeset, de csomó mindenre egyébként állok rendelkezésre.

Már amennyiben ráérek. Ezen a héten is rengeteget írtam, egy része publikus, pl. a 168órában, nagyobb része viszont megint háttérmunka (amiből még elsősorban élek, ugye), főztem, tárgyaltam, faragtam a dumaszínházas anyagaimat mert ott is kezd felpörögni a menetrend, a hétvége meg egyéb, privát ügyekkel telt, azt nem teszem ide. Viszont megtörtént a világ legfölöslegesebb kontaktusa, vagy kiderült, kik látnak bennem a legnagyobb potenciált, kik bíznak a legjobban abban, hogy rövid időn belül elképesztően meg fogok gazdagodni az írásból és a szereplésekből: bekövetett instán a Padovában működő Bentley-kereskedés. Én pedig szeretem ugyan azt gondolni, hogy még sok-sok lépcsőm van felfelé, és kell is ez a hozzáállás ahhoz, hogy észleljem és meg tudjam mászni ezeket (a legönkritikusabb ásvány a faszén, ugye), de szerintem én soha nem fogok Bentleyt venni Padovában.

Ha mégis, azt majd megírom a következő Heti Egyenlegben. Remélem, a ti hetetek is jól telt. Én most toltam le a végét, nyilatkoztam még egyet délben a híradónak, edzettem, főztem, szokásos mamatelefon, vasárnap esti chill, aztán holnap megyünk tovább.
Jó éjt!