sparti

Az arénában

És a kézzel csomózott perzsa magasba emelte pugióját, felpillantott az emelvényre, igen, lefelé fordított hüvelykujj, ez a jel, úgyhogy a széles, rövid, kivégzésre szánt kardot beledöfte a rongyszőnyegbe. Hasadt az anyag, szálltak a textildarabok, az aréna homokján táncot jártak a pihék. A vérengzés végén jártunk már. Ott feküdt a kettéhasított, félbevágva is hatalmas Torrild, egyenesen az Ikeából: háromszor csapták oldalba a rudisszal, mire kettévált. Szétcincálva hevert az eleve esélytelen, bolyhos kis fürdőszobaszőnyeg, akit amolyan betegagyú előjátékként, torz pettingben mutattak be a nagyérdeműnek: egy Artúr nevű tacskóval tépették szét. Hatalmas küzdelemben hullottak el a zsenília-ikrek, akik mindig párban harcoltak, egymásnak vetett háttal, mindkét kezükben egy-egy acinacest forgatva. Távolról dobott háló és annak szemei közt átdöfött szigony végzett az egyikkel, és a védtelen hátba fúródó gerely a másikkal. Az aréna szélén dirib-darab linóleum-cafatok sorakoztak, egzotikum, harci érték nélkül, a brutális dákó-román szőnyegpadló ökölpajzzsal püfölte darabokra, ahogy a laminált padlót is kegyetlenül megfojtotta egy hurkos brüsszelivel, hogy aztán őt meg a Taurusz hegység lábától idáig feltekerve hurcolt, szőtt kilim gyilkolja le. A kilimet meg egy banális gánccsal a rongyszőnyeg intézte el.
Csend lett. Mindenki a perzsát nézte. A győztes, az egyetlen túlélő a homokba dobta fegyverét, földre csúsztatta sisakját, tüdejét teleszívta levegővel, és elkiáltotta magát:

Miért nem tud a Ceglédi Zoli leiratkozni a Szőnyegaréna kibaszott hírleveléről?!

Lécci.

(fotó: starz.com)

Ne söpörjük alá!