Autóstáska

Van ez a tésztavágó spakli, amit megmarkolsz és amolyan kézműves guillotineként lecsapsz vele, erre az egyik félgombóc vagy henger, arra a másik. Tiszta sor, hadd ne mondjam, Kézműves Mózes. Az életben viszont ritka az ilyen elvágólagos határ, mondjuk az egy-egy generáció által használt tárgyakat tekintve. Nyúlik inkább a tészta, még van itt, már van ott, csak kevésbé talán, fogy, keskenyedik, míg egyszer csak rögzül, hogy na, velük fut ki.

Például szerintem az én apukám hatvanas korosztálya az utolsó, ahol még autóstáskát használnak.

Azt a nálam is fiatalabbnak mondom, hogy az autóstáska, az egy jellemzően A5-ös méretű, bőr/műbőr készség, cipzáras, téglalap alakú, fekete kistáska, benne jogosítvány, forgalmi, az autóhoz kapcsolódó egyéb cuccok, szükséges papírok és egyéb faszfütyürűk. A táska sarkán egy jó kétarasznyi hurok/szíj fityeg, mivel a készségnek alapvetően kétféle létállapota lehetséges: vagy a kesztyűtartóban pihen a tíz éve ott felejtett bazmegnemcseréltem szódáspatronok alatt, a jégkaparó mellett, vagy pedig e szíjjal a tulajdonos csuklóján lógázik, mert ittnemhagyomakocsiban, sose lehet tudni.

autostaska

Voltak időszakok, fényességes autóstáska-aranykor, a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje, amikor általános iskolai tanévnyitókon a makkoscipős-bajszos apák sora lengette a csuklóján a táskát, akárha titkos szekta esőcsináló szertartása, még örült is volna, ha tényleg elered, mert a harmadik Dsida Jenő verset kivárni, betanította Nagy Gézáné Csapatvezető Helyettes Elvtársnő, meg még az oklevelek a jótanulóknak, bazmeg megint visszajött az énekkar, pattan a hangvilla, na, borul már, hátha elmossa az egészet, menjünk innen. Aztán a fogyasztói társadalom felpimpelt mindent, a betörő kapitalizmus ideamerikázta (pedig kábé albán) a kicsit sem elegánsabb övtáskákat mondjuk, Hashim Thaçi, és valahogy úgy alakult, hogy ez a Ratkó-korosztály vitte magával utolsóként az autóstáskát. Vannak még ilyen attribútumok, például apám textilzsebkendője, amit próbálnak ugyan visszahipszterkedni, de szerintem az a hajó is már elment. Viszont, baszkikám, a mindig elegáns Bánó András egyébként egy olyan, Luxemburgi Zsigmond korából származó bőr mappából szokta elvenni a rendszerezett jegyzeteket, filofaszmiegymást, amit holnap berakhatna a ZAGONDesign a 2019-es kollekcióba.

Na, de a dilemmám meg az, hogy vajon az én generációm, ez a negyvenen billegő átmenet, ez mit visz ugyanígy magával utolsóként? Jöttünk az analóg gyerekkorral, lábakon álló fekete-fehér tévé, rajta másfél csatorna, úttörőnyakkendő meg oroszóra, de már digitális fiatal felnőttkor, tőlem ugyanúgy elvárt, hogy tudjam használni a modern technikát, mint egy 16 éves. Az autótáskások felnőttkorát a rendszerváltás metszette ketté, tulajdonképpen tök érdekes dilemma, hogy kinek jobb: aki egy szar diktatúrába születik bele, ami azonban egyre renyhül és enyhül, hogy aztán az illető legproduktívabb harmincas évei végén, negyvenes évei elején összeomoljék, és kisüssön a nap, majd pont a nyugdíjba vonulására legyen a demokráciából egy szar, beboruló hibrid szisztéma – vagy megízlelni ugyan a szocializmust, de életed derekát a demokráciával birkózó, és azt kidobó Magyarországon leélni?

Azért csapongok, mert ez a blogom, ingyen van és senkinek nem kell elszámolni a tartalommal. Szóval akár azt mondhatnám, hogy bakfitty, és az autóstáskások még értenék is, hogy Rózsa Sándor, csinált őzéssel Oszter művészúr.

Sőt, akkor itt teszem fel a kérdést, hogy amikor azt mondjuk, hogy “úgy néz rá, mint a véres rongyra”, akkor egyébként konkrét, személyes tapasztalatunk van arról, hogy milyen tekintetet vet az ember egy véres textilre, vagy csak megtippeljük? Mert akkor lehet, hogy nem is ugyanazt gondoljuk róla, például egy sebész meg egy lakberendező biztos nem ugyanúgy néz rá. Vagy ott van, hogy “úgy beszélt vele, mintha a seggéből rántotta volna elő”. Na. Nem akarok senkinek intim kérdéseket feltenni, de aki tudja, írja már meg, hogy azokban a most felmerülő verziókban, amikor valaki kiránt egy másik valakit a seggéből (feltételezem, nem az egész másvalakit, csak bizonyos részét), akkor gorombán szokás beszélni? A kirántás után ez ilyen elvárás, vagy hogy?

Szóval, hogy van-e nekünk, ennek a kábé 1977 és 1985 között született, speciális (melyik nem az?) generációnak ilyen utolsó, velünk kifutó cuccunk? Mondjuk az mp3-lejátszó? Hm? Egy iPodot már pont nem dob ki az ember, ha működik, gondolom, és a visszabuflásodott telefonok korában egy mini lejátszó (nekem egy csodás Philips melbakockám van, csak 10 év után már nem látni a kijelzőjét) sport közben a legjobb választás. Analóg, nem okos óra? Nem, ott még kapaszkodunk, az én utóvédharcaim is előbb-utóbb egy hibriddel elismert félkudarcot szenvednek majd. A kecskeszakállként eufemizált  állkosz alias pinaszakáll se maradt meg, maximum pártigazgatók meg társelnökök állán.  A nyomtatott könyv marad, addig lesz, amíg bölcsészkar, hiszen alattam tizenöttel is veszik – nyomtatott sajtót meg már én is alig. Valami étel talán, vagy lokáció, úti cél, rutin, rituálé… nem tudom.

Mi az, ami velünk múlik majd el?

Divatpercek: