2018

2018 és én: Yippee Ki Yay, Motherfucker!

Mióta csak létezik, minden év elején megcsinálom az évtervezőt. Ha nem próbáltátok, mindenképp ugorjatok neki, még nem késő. A legfontosabb, stratégiai döntéseimet mindig nagyon szépen katalizálta, keretezte; rávilágított (ön)hazugságokra, átsorolt preferenciákat, rádöbbentett, vigasztalt, és még hosszan sorolhatnám. Idén rögvest szilveszter másnapján vettem elő az aktuális füzetet. A munkamódszerem mindig az, hogy előbb megcsinálom az újat, majd előveszem az előző évit, és az alapján korrigálok, ha kell. Idén a konklúzióm az volt, hogy

Csak így tovább, még többet, fel, fel, fel!

Hülyén hangzik, de természetesen mindjárt kifejtem.

Kevés olyan fontos év volt az életemben, mint az elmúlt kettő. 2017-ben tarvágás történt: az esztendő szinte minden egyes hónapban durván talajszintre visszanyesett valamit az életemben, amiről korábban azt gondoltam, hogy megvan, kész van, örök, már „nem kell hozzányúlni”. A lehető legbrutálisabb módon szembesített magammal, kipucolta a hazugságokat, darabokra törte a csálé, imbolygó felépítményeket. Kurvára fájt. Mindig jött valami, aztán még egy, még egy, egyre rezignáltabban fogadtam, hogy már ez sincs, meg ez sem, itt is tűzoltás van meg ott is. Ha a tűzoltós példánál maradok, akkor az az év tulajdonképpen a nagy tűzvész ideje volt. A nagy chicagói tűzvész, mondjuk, ami az elavult, összebaszott és önmagába merevedő városstruktúra drasztikus elpusztítása árán, de utat nyitott egy új, modern, jobb és perspektivikusabb építkezésnek. Acélszerkezet, közművek, sugárutak, felhőkarcolók. Önmagam olyan javított verziójához, amit a szerves fejlődés sosem pörgetett volna ki; maga magának lett volna folyamatosan útban. Nem egy vidám dologról beszélek: munkát meg társat elveszíteni akkor se jó, ha aztán a regeneráció erősebb szövetet eredményez. Nézem a 2017-es évzáró évtervezőt, és egy nagyon stresszelt, nagyon megrángatott és megtépázott ember szálkás betűit, erőn felüli küszködését látom.

Aki megoldotta! Bár vissza tudnék üzenni a múltba, erősíteni a 2017-es Zolit, hogy „nyugi, elbírsz vele, meglesz ez!”. Bár tudnám visszamenőleges hatállyal biztatni magam, hogy „persze, most szar, de nyerni fogsz!”. Ezért van Bruce Willis, azaz John McClane a képen. Mert megtéptek, mert általbaszarintottak az üvegen és aztán azon topogtam mezítláb, mert sebek tépáztak és nyűttek, de nyertem, a kurva életbe, nyertem. Yippee Ki Yay, Motherfucker!

Mert például az elmúlt két évben majdnem meghalt előbb az édesapám, majd anyukám. De csak majdnem. És igen, részem volt abban, hogy mégsem. Lófaszsenki nem vágyik a helyzetre, amikor egy barát robog vele az alföldi folyondár éjszakában, és pörgeti a telefonban, hogy van-e kit felhívni, mint Tom Hardy a Lockeban (nézzétek meg, fantasztikus kamaradráma). Nem vágytam rá, de kiderült, hogy van. Nem akartam tudni, de kiderült, hogy fantasztikus emberek tucatjai vannak körülöttem. És végigtoltam a borzalmas 2017-et, hogy 2018-at már úgy végezzem, mint az edzett acél. Majd máskor írok arról, hogy a fene egye meg, hol volt ez a Ceglédi Zoltán mondjuk 5 vagy 10 évvel ezelőtt, mert a lényeg az, hogy megvan. Bár meglett volna előbb. Apropó, mutatok egy érdekeset! Tavaly volt 20 éve, hogy a szülinapomat mindig a Szigeten ünneplem. Az egyik fontos tanulsága az alábbi triónak, hogy nem érdemes azt hinni, hogy a pillanat örökkévaló, hiszen három tök különböző ember van a három képen. Mind én vagyok, de igazából meg alig.

20 év: mínusz harminc centi haj, plusz harminc kiló test

2018-ra jöttem rá, hogy korábban méltatlanul mellőztem az embereket, akik kíváncsiak rám. Akikhez közöm lehetne. Az elmúlt évben viszont lubickoltam az élményben, hogy ők vannak. És főzök nekik, és borozunk, néha teljes galériát kibérelve, és minden. 2018-ban végre a barátaimmal barátként tudtam viselkedni, és bár még mindig vannak restanciák, imádom ezeket satírozni. Az elmúlt év például az övék volt.

Ugyanez az év hozta azt a felismerést is, hogy azzal kell foglalkoznom, azt kell munkaként preferálnom, amit szeretek és jól csinálok, amiben van perspektíva és kihívás. Korábban másnak megfelelni vágyva nem csináltam ezt, és erőltettem vagy elviseltem amazt – ennek a 2017-es összeomlás és a 2018-as felemelkedés javarészt véget vetett. Vannak még szelektálandó elemek, de lényegében megfordult az arány a szeretem – nem szeretem melók közt. Wossala Rozina mondta egy interjúban, hogy a Bestiában csak olyan ételek vannak az étlapon, amiket ő is szívesen megenne. Együtt megyünk, ugye. Na, ennél jobb életfeladat nem is kell – míg korábban kábé 70 százalékban olyat „főztem”, amit nem szeretek, ma ez maximum 30 százalék. Így például elképesztően hálás vagyok a sorsnak, hogy végül rátettem a zsetont a Dumaszínházra, minimum hat-nyolc éve nem volt ilyen jó húzásom. Ha csak magamra hallgatok, már sokkal hamarabb megpróbálom. Igen, ez is fontos tanulsága ennek az időszaknak. Soha többet nem lesz olyan, hogy valaki rajtam „épül meg”, vélt vagy valós hibáimat és hiányosságaimat hangoztatva emelkedik a hátamon, elvártnak tekintve az én erőfeszítéseimet érte, és „méltatlanságom” okán nélkülözve az ő általa, értem tett dolgokat; legyen ez munka, barátság vagy párkapcsolat. Soha többet nem frusztrál és húz vissza senki, nem hagyom.

Mert a sors az annyit mért rám, amit elbírok, és annyit is mért nekem, amit érdemlek. Pont annyi pénz, tészta, nyakropogás, virrasztás, SMS, szex, fejfájás, indulat, öröm, lapocka, comb, kolbász, az a két gödröcske a fenék fölött deréktájt, beszólás, dicséret, taps, ősz szálak a szakállamban és egyetemisták a postaládámban, bor, rukkola, panasz és vigasz jut, ami jár. A fontos az, amit 2018-ban kezdtem ezekkel.

Messze nincs még kész, aki vagyok. De rég tudtam ennyire egyértelműen örülni a jónak, rég volt ennyi szín és íz az életemben. És ez még csak az eleje. Ha úgy alakult, hogy ez csak most van, nem öt vagy pláne tíz évvel ezelőtt, akkor most ragadom meg. Legyen jó, sőt, legyen jobb! Ezzel megyek neki ennek az évnek. Lesz benne sok szar meg sok küzdés, de mióta megtanultam, hogy az ember nem fennsíkot tervez hanem emelkedőt, felfelé törekszik, fel, fel, fel, azóta nem hagyom, hogy veszítsek. 2019 az enyém.