Oktatásegészségügy

Oktatásegészségügy

N

em elírás: az ellenzék és a közbeszéd gyakran így, egy kifejezésként használja, amikor a kormányzás problémái, a legfontosabb ügyek kerülnek szóba. A közelítő Armageddon hívójele: oktatásegészségügy.

Helytálló prognózis. Ha az állami egészségügyön múlik, az elmúlt másfél évben mindkét szülőm meghalt volna. Ha ma lennék általános iskolás Tompán, egykori falumban, kábé tizedakkora esélyem lenne, hogy egy neves gimnáziumban, megfizethető kollégiumban, majd a pécsi jogi karon folytatódjék az életem, és felnőve ott tartsak, ahol most. A Fidesz politikája ebben kristálytiszta: egy kivételezett kaszt (kapcsolata és/vagy pénze van) egészséges és diplomázik, egymásnak feszülnek a superslimfit sportzakók a belvárosi koktélbár VIP-szekciójába lerakott hófehér Klippan-kanapékon, melyeken nem látszik meg a kiszórt porcukor, sütőpor, nullás liszt, sem más fehér finomgranulátum. A többiek meg üljenek egy napot a lajhársági (leánykori nevén: sürgősségi) osztályon, a gyerekeik pedig ne is álmodjanak egyetemről, mert drága.

Az oktatásegészségügy a legfontosabb hétköznapi élmény: minden családban volt/van/lesz diák és beteg is. Nem a mindenkori kormánypárt kedvenc kurzusdalnokait vagy elrozsdállt humor heroldjait dotálni hozunk létre államot és választunk annak élére vezetőket, hanem az ilyen helyzetek megoldására. Ezt utoljára 2010 előtt próbálta két miniszter, megboldogult Molnár Lajos az egészségügyi, míg Magyar Bálint az oktatási tárca élén. Két, alapvetően helyes (liberális) reformokért küzdő ember, borzalmasan vaddisznó kommunikációval – de nem utóbbi miatt bukott el az egészségügyi reform, és nem ezért lehet elkaszálni-visszacsinálni az oktatási reformok jelentős részét.

Hanem például az érintettek miatt. Annak idején a „társadalmi egyeztetés” azt jelentette, hogy hetente kiállt a szaktárca épülete elé kamara, kézimunkaszakkör, polgári kör, hogy most voltak tárgyalni a miniszternél, szó sem lehet a reformokról, jönnek jövő héten is beolvasni. Következmény nélkül lehetett ütni-vágni az átalakítást legális és törvénytelen módon is. Amikor bevezették a kétszintű érettségit, rögtön a debütálást szabotálni próbálták: egy iskolában előző este kivették a széfből a matek tételeket, és felrakták a netre. Ma minden középiskolába igazgató és rendőr rohanna éjszaka, a bűnöst a TEK vinné el. A bolognai rendszer bevezetésekor egy egyetemi oktató dicsekedett a Népszabadságnak, hogy ők megoldották, hogy a hallgató csak „csőben tud csak haladni”, úgy építették egymásba a tantárgyakat, hogy semmi választási lehetősége, döntése ne legyen. Ma már Népszabadság sincs, és 24 óra alatt tiltana be egy egyetemi képzést a kormány.

Az orvosi kamara bőszen bírálta a vizitdíjat és kórházi napidíjat, de az orvosok és intézmények köszönettel eltették a helyi praxisban havi százezres, egy kisvárosi kórházban sokmilliós bevételnövekményt. Kiállni mellette persze nem akartak. Apropó, tudják, mi volt az értelme a kórházi napidíjnak? Nem pusztán a kórház bevételeinek növelése. Biztos az olvasóval vagy a családtagjával is előfordult már, hogy csak papíron „fektették” – a kórház lekérte a pénzt, mintha az ágyban feküdne, de a beteg hamarabb hazament, vagy eleve csak bejárt. A papírokat a beteg aláírta, hisz neki nem kerül semmibe… na, aztán megjelent a napidíj, és hirtelen már került. Miért fizessek napidíjat, ha nem feküdtem itt? El is tűnt a papíron fektetés; ma megint él és virul. Ugyanekkor egy kórház vezetője drámai hangon közölte: sötétek a folyosók, nem tudnak villanykörtét venni. Molnár Lajos megüzente, hogy ha ez a baj, szívesen küldenek egy doboz villanykörtét – de lássunk tisztán: nincs az a kórházi költségvetés, amiben a tisztességes (és ezért drága) gyógyításra jut forrás, csak pont pár filléres izzóra nem. Ott nagyobb a baj.

2008-ban a kormánykoalíció felrobbant, a riadt MSZP meghirdette a „bársonyos reformokat” (értsd: azért kicsi és puha, hogy ne fájjon). Innen jutunk el a mába. Az oktatásegészségügy munkavállalói vészesen fogynak, az állampárt nevezi ki az iskolaigazgatót, az óvodavezetőt, akár a teljes tanári és szülői közösség ellenében is. A lerohadt kórházak állapotát az aktuális vezetés nyakába varrja, mintha nem együtt akadályozták volna meg tíz éve, hogy valóban megmentsék az egészségügyet. A genderügyben tétova, félszívű ELTE, a deportálás szélén álló CEU is a több oldalról elszabotált reform kudarcát nyögik.

Mégis, kevés ellenzéki szereplő kockáztatja meg, hogy szembemenjen a „minden jó lenne, csak többet kéne költeni” hazugsággal. Reformpárti őszintéséggel kábé a parlamenten kívüli Momentum lép fel, meg Bauer Tamás írja (gyakran saját pártjával is vitázva) jegyzeteit 5300 lájkolónak. Pedig az oktatásegészségügyet másként nem lehet megmenteni (meg a nyugdíjrendszert sem, és még sorolhatnám). Pont azért nincs ma immunrendszere a nagy rendszereknek, mert nem ment végig a reform. Majd, ha megint lesznek reformpárti pedagógusok! A rendszerváltás egyik első tűzfészkét is az iskolarendszerben és szakszervezetben gyújtották, bizonyos Horn Gábor és Pokorni Zoltán, fiatal liberális tanárok. Majd, ha Kunetz doktor reformjavaslatai mellé csatlakoznak legalább a fiatal, itthon boldogulni kívánó orvosok!  Mert addig a szlogent kivághatja akárhányszor az asztalra megannyi heves ellenzéki démon és örök árnyékkormányfő, az ott üresen puffan. Orvosok, ápolók, pedagógusok óvodától egyetemig: nem lesz jobb, nem tudtok alámerülni és kibekkelni, akarjatok reformot!  Ellenzéki politikusok: ha valóban jobb (európai, hatékony, finanszírozható stb.) oktatásegészségügyet akartok, hirdessetek reformot!