Megússza

Megússza

Csak egyet kaptál… nem, a másik nem is igazi pofon volt… most azt ne mondd, hogy csak én tehetek róla!

Ráfordulok. Hadd lám, ki telefonál. Ruhaboltban vagyunk, mögöttem lapozgatja az ingeket. Korombeli. Alig a vállamig ér. Röcögő kancsöcsök a galléros póló alatt, dundi pocakot felez a zsebes rövidnadrág. Nem lenne nagy feladat megborítani. De mit mondok, miért? Hallottam, hogy egy nővel beszél, akit korábban megvert?

Pláne, hogy dörzsölt, gyakorlott gazember, nézd meg, miket mond. Hogy csak egyet ütött, mintha az rendben lenne. Nincs is olyan nagy baj, ugye. Csak egy pofon volt. Nyilván nem az első. Előfordul.

És rögtön teríti is a felelősséget. Mintha nem ő ütött volna. A nő pedig idomul, szó szerint beleverik a szerepbe. Aki nem tudja megvédeni magát, aki fizikailag kiszolgáltatott másnak, az paradox módon az önrendelkezés picinyke morzsáját, úgy érzi, azzal szerzi vissza, ha megpróbálja elhinni, hogy ő is részese volt a verésnek. Ketten „csinálták” – az egyik ütött, a másik provokált. Mintha az ugyanaz lenne. Később, mikor már rutinná lesz a bántalmazás, amire rendszeresen számítani lehet, elő is fordul, hogy úgy hiszi, inkább „kihúzza” a rohadékból az elmebeteg vadállatot, mert akkor legalább túl vannak a verésen, üssön már, tudjuk le. A következő pofonig.

Jellemző az időpont is egyébként. A vasárnap már a felrepedt bőr, a liluló szemkörnyék, ujjnyomokkal csíkozott kar napja. A pénteken indult, szombaton tetőzött „buli” végén törik-szakad a szekrényajtó és az emberség. Vasárnap hajnalra oldódik a gátlás és gyűlik az állati ösztön, aminek a vége az odavágás. Hétvégén nincs ott a munkahely biztonságos távolsága, a munkaidő védelmező határai, együtt vannak az emberek, van idő mindenre.

Ó, nem így indul, persze. Nem sokan mennének el a második randira, ha már az elsőn is elcsattanna a „csak egy pofon”. Sőt. Gyakran nem dekódolható, hogy pont egy erőszakos bántalmazó „érdekessége” az, ami vonzó az elején. Milyen különleges, vibráló személyiség ez a kis fickó, ó, mindig milyen vidám, tréfál, hát kicsit a más kárára, nem is kicsit, de nem engem bánt ezzel – aztán elsőre nem is egyértelmű, ki az és mi az, aki előbukkan az álarc mögül. Miért szólt így vissza nekem, mi ez a durvaság, mi baja van, miért tombol. Ez nem is ő. Biztos én rontottam el valamit. Okot adtam a féltékenységre mondjuk.

Állok a vállfák mellett, enyhe hányinger, nézem a tömpe ujjakat, valahol egy lakásban egy lányon a nyomaik. És nincs eszközöm. Egy nyomorult linket tudok csak kirakni.

http://nane.hu/erintetteknek/hol-kaphatok-segitseget/

 

(fotó: pixabay)

Ide kattintva tudsz feliratkozni a Facebookon az oldalamra