alkonyzóna

Csak a kora szép :(

Vasárnap ment a Heti Napló (Weekly Sunhorse) műsorában egy riport a nyugdíjasokról, amiben én is megszólaltam, ide klikkolva megtekinthető (rögtön az első anyag). Arra jutottam, hogy érdemes lehet hosszabban is szót ejteni a témáról. Ugyanis sajnos, ki kell mondani, hogy a progresszió felmenő rendszerben vereséget szenvedett. Egyszerűen túl sok jel, túl sok tapasztalat mutat egy irányba:

A mai nyugdíjasok egyáltalán nem olyanok, mint a régi öregek voltak.

Ülök minap a kisföldalattin, felszáll egy botos asszony, nyugdíjasforma, pattanok is fel, le tetszik-e ülni, nem. Oké. Előveszem az e-könyvolvasómat, közben zenét hallgatok, bedugva a fülem, mikor megérzem. Van ez az „engem néznek, rólam beszélnek”-érzés. Úgy pattannak körülötted a mondatok, olyan szünetekkel, úgy irányítva, hogy másnak mondják ugyan, de téged provokálva-basztatva.

Fülben hagyom a dugaszt, de kinyomom a zenét. Így már hallom, hogy ez az én botos asszonyom egy másik nővel párban szidalmazzák a „telefonba bambuló taknyosokat”, állal böködve rám. Hogy ki se látnak belőle, észre se veszik ezek a mai fiatalok, hogy mi van körülöttük, teszik a megjegyzéseket, nem is egymásnak, hanem felém fordulva. Át nem adnák a helyet! Őszinte megrökönyödéssel felnézek, és indokolt lenne felkérdezni, hogy bzmg, hát megkérdeztem, leülnél-e. De nem szólok semmit.

Mert az van, drága barátaim, ideje elismerni, hogy ezek a mai nyugdíjasok, ezek nem olyanok, mint az én gyerekkoromban voltak az akkori idősebbek.
A régi nyugdíjasok, annak idején, az igen:

Egy korábbi utcakép
Egy korábbi utcakép

Kezdve azzal, mondjuk ki, hogy intellektus, mértéktartás és udvariasság terén is égbekiáltó a különbség. A nyolcvanas években a nyugdíjast a legnagyobb valószínűséggel a könyvespolca, hovatovább házikönyvtára környékén találtad meg. Világirodalom Remekei, mond ez valakinek valamit? Na, és mikor vett egy MAI szépkorú utoljára ilyet – és mikor Storyt meg Best Magazint? Mert bizony nem a huszon- és harmincévesek tartják el ezeket a színes, sok képpel és kevés szöveggel operáló, celebek életét bemutató lapokat, nem bizony! Nézze meg bárki legközelebb a boltban, melyik korosztály kosarában látja ezekről a kereskedelmi tévés sztárocskákról, ürességekről írott papírokat! Bizony az öregekében! És ez azt is jelzi, hogy ők nézik ezeket a műsorokat. Régen a nyugdíjasok színházi közvetítéseket néztek, nem Szulejmántot, emlékszem, régen még kicsi és nagy egybegyűlt, amikor a tévében felment a függöny, és az idősek mindent tudtak a bordó drapéria mögül elénk libbenő minőségi kultúráról.

És a haladásról is. Ha a rendszerváltás előtt meg akartál kérdezni egy hozzáértőt, szakembert, mondjuk egy autószerelőnél, egészen biztosan egy „bácsi”-ra végződő nevű, idős kollégához irányítottak. Ő tudta minden gép csínját-bínját. A kisvendéglők legjobb fogásait ugyanígy a hagyomány, a múlt ismerete, és így bizony a korelnök szakács szállította, megannyi idős Pepin, akiktől a fiatalok tanulhattak. Ma meg? Mintha büszkék lennének az öregek arra, hogy ők ezt a technikai dolgot már nem tanulják meg, ők azt az ételt már nem kóstolják meg. A szakemberek és a legjobb szakácsok is mind fiatalok. Aztán: régen a nyugdíjból visszafoglalkoztatott pedagógus osztályába akarta mindenki járatni a gyerekét, hozzá küldték magánórára is; ma viszont kerülni igyekeznek az idős, a továbbképzéseket már nem kultiváló tanárokat, sokkal inkább a lendületes, nyelveket beszélő, fiatal tanárok iránt van indokolt kereslet. Ő az, a fiatal, aki latinul, visszafelé idéz Vergiliust, és képes két perc alatt leprogramozni egy Skynetet. A Kréta-program sikere is csak rajtuk áll. A régi öregek még kötöttek, szobahőmérsékleten, és kattogtatták a Pajtást is, folyamatosan fotó szintetizáltak a be fogadás jegyében a vihar sarokba akár. És az orvos? Emlékszem, régen az idős körzeti orvos szinte kézrátétellel gyógyított, csak kijött a rendelőből a váróterembe, végighúzta rajtunk a kesztyűs jobbját, és táncra kélt a sánta, eldobta a mankóját a pösze, kipofozta az összetapadt kristályt a füledből, még mielőtt kimondtad, hogy benignus paroxizmális pozicionális vertigo. Ó, akkor még tudtak verni! Kádár János is minél idősebb volt, annál okosabb lett, a végére már igazi lángelme, kifényesedett a feje körül a levegő, amerre ment. Hát ha Kádár alatt jobb volt, ugye, akkor igazán az öregek miatt volt, nem igaz? De. 1978-ban a nyugdíjas postások már e-maileket vittek ki Sóstóra a horgászoknak, kősüllő kukac ponty hu. A táncdalfesztiválok vastüdős-járókeretes felejthetetlen pillanataira máig emlékszik a világ, tíz Grammyt dobtak át a vasfüggönyön csak nekik. A régi öregek annyival jobbak voltak, hogy még fiatalok is voltak öregen.

És azok a nyugdíjasok még nem utaztak ingyen, de tudtak is menni, bírták a dolgot, mert a semmiből építették újra ezt az országot. Bezzeg a mai nyugdíjasok már beültek a készbe, még a háromhatvanas kenyér, de már nem Szálasi meg Rákosi, hanem OTP lakáshitel nevetséges kamattal, míg a régi öregek pont fordítva, még a padlásukat is lesöpörték tüstént, tiszta udvar, rekvirált ház. Ugye! A régi öregek betegebbek voltak és mégis egészségesebbek, tovább éltek de korán haltak de értünk tették, a maiaknak meg, fájdalom, de csak a kora szép. És nem olvassák el rendesen a szövegeket sem, mielőtt hozzászólnak, sajnos. Rengeteg statisztikát lehetne idézni, hogy az unalmas és hosszú szöveg elaltassa azok figyelmét, akik már előre felhúzták magukat, például évtizedek óta megfigyelhető, hogy minden tíz évben egy évtizeddel több idő van mögöttünk, mint ami még ránk vár, kivéve, ha örökké élünk, de akkor persze kérdés, hogy mikortól számítunk öregnek. Akkor még íze volt a paradicsomnak, és csak megnyitottad a csapot, nem a kecsapot, így ni, és ittál belőle! Mi még szaladgáltunk mezítláb!

Hát ez a baj a jelenlegi felosztó-kirovó rendszerrel, és ezért sikeres a kultúrharc, azt kell mondjam.

 

Ja, és az oldalam itt tudod meglájkolni