Minap megtudtam az egyik helyes baristalánytól, hogy az “Egyik Legjobb Törzsvendég” vagyok a kávézóban. Ami azért nem semmi. Nem árultam el persze, hogy valójában kávéfluid pánszexuális vagyok. Pedig ez van. Körbekoffeinezem a világomat, minél több B-betűs várost, persze a legtöbbször Budapestet, újra és újra.
Tucatnyi helyen, száz és száz kanapén és fotelben csináltam már. Színvak ösztönben, flat whitetól a black cortóig. Kéttenyérnyi, markolható, gömbölyű bögrével és ujjhegyek közé csippentett, vagány kis csészével. Jövök hozzájuk reggel, álmosan, még beleszuszogva a párna tejszagát a kávézó nyakszirtjébe, jövök legényesen lépdelve napközben, felszegett állal, lendületből odacsapni a penzumot a sarokba. Nap végén összebújni a langyos-krémes ölelésben. Jövök kánikulától csatakosan, tapadó ingben, forrón és sűrűn, jövök párafelhőt lehelve az arccsípő télben, csattanós hidegen, melegíttetni. Belvárosi gőzhajú szeretőim öle rózsaszín plüss, marasztaló-combtapasztó műbőr meg bohókás csíkos tangaszövet. Tudom már mindnek a titkát; hol a legkényelmesebbek, hol lehet elbújni, honnan lesek ki és hol lesnek meg minket mások. Engem és a kávét.
